1930-ban, a Barabás Miklós Céh alapításakor Szentimrei Jenő így összegezte az erdélyi művészek szándékát: „Erdélyit, európait, s egyben mait adni, erdélyi gyökérből táplálkozva a legkorszerűbb európai színvonalra törekedni.” Az erdélyi képzőművészet történetében újra és újra megfogalmazódott egy, az önazonosság jegyében fogant erdélyi képzőművészeti gyűjtemény társadalmi szükséglete. Az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) – ahogy korábban neveztük, az Erdélyi Művészeti Múzeum – létrehozásának gondolata, ennek a szükségletnek megfelelően, szinte a rendszerváltás pillanatától a hazai művészeti élet egyik dédelgetett célja volt.

Az EMŰK legfőbb feladatának tartja, hogy belátható időn belül az erdélyi képzőművészet megközelítőleg egy reális, kultúraközi viszonylatban is értékelhető, konvertálható önképet alakítson ki, mind a maga, mind környezete számára. Ennek megfelelően célja az 1920 utáni, erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása, de ugyanakkor feladatának tekinti az alkotók hagyatékának szakmai ápolását, művészetük átmentését a jövő nemzedékei számára.